Irány Guatemala!

Nagy reményeket fűzve indultam neki 7. országomnak, ugyanis mióta utazom folyamatosan azt hallgatom: "ki ne hagyd Guatemalát", "csodálatos ország", "imádtam", és hasonlóak. Lényeg, hogy bármerre is tartok, ejtsem útba ezt az országot. Gyorsan ugrottam is hát Hondurast és El Salvadort, hogy szemügyre vegyem a csodàt.

Nicaraguából hajnali 2-kor neki is indultam a 13 órás buszútnak, hogy du. 3-ra Antigua-ba érkezzem. Hulla fáradtan kiestünk egy rakás izraelivel a buszból és ezzel a lendülettel be is estünk egy étterembe, hogy végre rendeset együnk.

A hostelem szerencsére csak két sarokra volt. Sok időm nem is akadt agyalni merre menjek, mert a világ legmosolygósabb embere - Edy - kipattant elém, hogy hova megyek. Eltessékelt a hostelig, majd megkérdezte akarok-e spanyolt tanulni. Én azt sem láttam, tudtam, értettem mi történik, de hát persze hogy akarok. Jó akkor 15 perc múlva elmondja a részleteket.

Lecuccoltam aztán egy óra múlva már el volt rendezve a sorsom.
Befizettem 8 nap tanulást, ami napi 5 órát tett ki reggel 8-tól du. 1-ig.
Aztán rájöttem ez érdekes lesz, lévén nem vagyok egy korán kelő típus. Másnap át is kötöztem a helyi csalàdhoz, ahol zajlanak az órák. A néni, aki napi 3x főzött ránk nagyon kedves és figyelmes volt. Az kaja majdnem mindig vega volt mert a hús drága és amúgy is ajánlott elkerülni a piacon a nem hűtött húsrészleget. Nem illatos...
Szóval jókat ettem, mindig volt bab meg rizs meg gyümölcs és teaaa és változatos volt nagyon.

Ezek után megismertem Manuelt a tanáromat, akit ezennel kinevezek az év legjobbfej tanárának. 28 éves és egy csoda. Rengeteget nevettünk, baromi türelmes volt és csak úgy simán szuperjól szórakoztunk miközben rengeteget tanultunk. Voltunk együtt piacon, elmondta mi micsoda, gyakoroltuk a számomra új gyümölcsök neveit, voltunk könyvtárban, ami inkább egy szuperhangulatos belső kis park mint egy hagyományos könyvtár. Megmásztuk a közeli kis hegyet, mindeközben mesélt a városról, nekem meg egyre fejlődött a spanyolom. Így ment ez 8 napig, majd sajnos el kellett búcsúznom Antiguától, Edytől és Manueltől is. Nagyon hozzámnőtt ez a 3 "dolog" 8 nap alatt, de mit tesz isten, megjött öreg cimborám Nóra, akivel megjártunk már 5 országot, így tovább kellett állnunk. A kisasszony kijelentette azt, amitől féltem rendesen... Másszunk hegyet. Óooooooké. Így alakult, hogy megint Edyre akadtunk, hisz ő a helyi mindentudó, le is foglaltunk egy shuttle buszt másnap reggelre. A túra nem egy egyszerű mászás... De nem ám. Vulkánon alvós két napos.
Én addigra már függőágyra lustulva ráztam a fejem, hogy ez nem lesz jó, de aztán csak elindultunk másnap reggel az Acatenango Vulkánra, bízva abban, hogy a Peru-Bolívia túrára és a mindennapi mászásokra még kicsit emlékszik a testünk.

Nem voltunk boldogok, mikor kiszállva a buszból letépte a fejünket a szél, ezzel egyidőben pedig kezünkbe nyomtak egy szatyor kaját, matracot, hálózsákot, sátrat. Aham, nekünk kell mindent felvinni. A túravezetőnk csendes de szimpi. Fiatal helyi srác, aki heti 3x teszi meg ezt a túrát. Kis kölkök szaladnak elénk filctollal rajzolt díszes, simára faragott túrabotokkal, hogy 5 Quetzal (=180 Ft)... Ide vele!
Nekiindulunk.

Azt hiszem kb az 5. percben rájöttünk, hogy ez gyilkos túra lesz. A talaj olyan futóhomok jellegű volt, hogy nem elég hogy a cipőd fele elsüllyedt, de vissza is csúsztad az egész lépés felét. Tehát az energiád fele azonnal elveszett minden lépésnél. De hát ugye ami nem öl meg az erősít, nyomjuk.

Vègre egy kis pihi ès napozás. Persze a kutyák, akik végig követtek minket, a kajámra pályáztak.

Szinte végig a vezető nyomában voltam elsőként. Egészen a mászás 3/4-ig úgy gondoltam ez piskóta a Machu Picchu-hoz képest. Aztán az 5-6. óra már olyan volt, hogy megérkezhetnénk már. Kezdett sötétedni és a naplementét már az alaptáborból akartuk nézni, úgyhogy rá kellett kapcsolni. Átkanyarodva a hegy másik oldalára végre megpillantottuk a Fuego Vulkánt, ami állítólag mindig kitör, ezért is ilyen népszerű ez a túra minden nehézsége ellenére. Tulajdonképp ahogy megpillantottuk, meg is mutatta nekünk hatalmas robajjal és iszonyatos füsttel, hogy mi is az a show amit ma kapni fogunk.

Nóra 1-2 hónappal ezelőtt ezt kívánta, én már pixellávákat rajzoltatok mindenkivel, de ezt nem gondolta egyikünk sem. Ugyanis ez valami mesebeli. Amikor 6 óra mászás, izzadás, kemény testi és szellemi munka után megkapod az èlményt. Felejthetetlen! Végre felérünk, felverjük a sátrakat, magunkra veszünk minden létező ruhánkat és bekuporodunk a tűz köré.

Na itt jön a csoda! Lement a nap, egyre sötétebb van, egyre jobban látszanak a kitörések és láva. Nem viccelek, nagyjából minden 2-5. percben csak annyit lehet hallani "WOOOOOW, OH MY GOD, JEEEESUS". Fantasztikus természetes tüzijáték, leírhatatlan élmény. Megkérdeztem a többieket ez normális-e. Azt mondták nem, és nagyon szerencsések vagyunk, ugyanis ennyi kitörés nem szokott lenni. A plusz ajándék, hogy egy darab felhő sem volt az égen. Majd 4000 méterről a totális fekete ég felé fordítva a fejed, hihetetlen látvány tárul eléd. Nincs fényszennyezettség, belógó kábelek, fák... Semmi csak te és az anyatermészet. Soha életemben nem láttam ennyi csillagot!!! Még a legapróbbaknak is határozott fényük volt. Elmondhatatlanul szép.

Így ültünk a tűz körül kb este 10-ig, míg mindenki be nem mászott a sátrába. Vezetőnk közölte, hogy hajnali 4:30-kor ébresztő... A Fuego vulkán természetesen nem csillapodott, még fülldugón keresztül is tökéletesen hallottam a kitöréseit. Nem véletlen, kb 1 km-re lehettünk tőle és a tüzijátékaitól. A fagyos éjszaka áthatolt a 2 polárpulcsimon, tollkabátomon, téli hálózsákomon is. Alig aludtam vagy 2 órát magzatpózban.

A reggel nem viccelt, a napfelkeltéhez ugyanis fel kell mászni jelenlegi alaptáborunkból a csúcsra, mely kb 2 órát vesz igénybe. Szerintem az otthoni tél elbújhat e mögött a 4:30-as kelés és a vele járó fagyos idő és hangulat mögött.
Ha lehetséges a talaj még csúszósabb, még süppedősebb, még kínzóbb, még meredekebb volt. Azt hittem itt lesz végem. 2 óra ezen a terepen, 2 óra alvás után, tök sötétben, fejlámpával? Uh ... motiváció kell. Csak kis lépéseket. Lassan, de biztosan, nem megállva, mint a bolíviaiak. Lassan járj, tovább érsz. Ez be is vált. Lassan világosodott, a terep pedig egyre keményedett. Hova még? Utolsó tartalékok. Utolsó utáni. Fagyos szél kezd fújni, már nincs mi szélárnyékot csináljon.

Percek kérdése és felkel a nap... és ekkor felérünk.
Nem tudom láttam-e valaha ilyen szépet, ilyen csodát. Lábam előtt a világ, szőnyegként elém terül milliónyi felhő, százezer szín ömlik rám az égből, a vulkán mögül felkelő nap sugarai megsimítjàk arcomat, miközben a Hold még vigyorog a Nap felett egyet. Jobbkéz felől kitör még párszor a Fuego, emlékeztet rá, hogy még ő is itt van. Olyan ez az egész, mint egy hatalmas színház. A Világegyetem színháza, amit mi csodálattal bámulunk, nem is tudjuk részt veszünk-e benne, olyan aprók vagyunk, olyan jelentéktelenek, csak bámuljuk. Ők itt lesznek holnap is. Mi csupán rövid ideig, de életre szóló élményt viszünk tovább szívünkben és bármikor visszagondolunk, tudjuk majd, hogy a legkeményebb munka mindig meghozza gyümölcsét.

Vulkántúránk utáni napon királyi reggeliben volt részünk Monteverdében, omlettel, sok gyümölccsel, narancsdzsúzzal... Mikor arra lettünk figyelmesek, hogy a ház előtt egyre nagyobb a nyüzsgés. Kimentünk megnézni, hát a szomszédban lakó csuklyásmajmok is ilyenkor jönnek át reggelizni, mert tudjak, hogy itt a túristáktól kapnak banánt. Így történt hát a reggeli majometetésünk, aztán persze a kis gazfickók még pózoltak egy darabig, majd visszatértek a fájukra.

Nagyon szerettem ezt az ökohostelt, mert szuper természetközeli élményt nyújtott, minden fából volt és baromi kedves volt mindenki. A reggeli kalandok után elindultunk mégizgalmasabb programok felé.

A Selvatura parkba látogatunk, ahol a köderdők elővilágát a fák lombkoronaszintjén kialakított függőhidakról csodálhatjuk meg.

Ez egy orchidea. És itt többszáz ilyen faj él a fákon.

Itt még nem ért véget a nap, ugyanis csak most léptünk be a kolibriparkba, ahol sokszáz villámgyors kis madár cikázott a fejünk fölött és suhogtak a fülünkbe.
Néha tényleg féltem, hogy egy eltalál a csőrével, de fantasztikusan időzített becsapódásaikat a cukrozott vizes bödönök felé irányozták. Itt rászálltak a kezünkre, ha odatartottuk, néha többen is ültek a kézfejemen. Fantasztikus volt visszanézni a lassított felvételeket, hogy a szabad szemmel szinte követhetetlen szárnycsapások hogy is néznek ki emberi léptékben. Sikerült néhány egész jó pillanatot elkapnom a káprázatos színű madárkákról.

A kolibrik különleges légi mutatványokra képesek, többek közt, a madárvilágban egyedülálló módon, egy helyben tudnak lebegni a levegőben. Erre azért van szükségük, mert ez az egyetlen lehetőségük a nektár megszerzésére, lévén a legtöbb virág nem nyújt számukra alkalmas leszállóhelyet.

Dél- és Észak-Amerikában körülbelül nyolcezer növényfajt kizárólag a kolibrik poroznak be. A legkülönfélébb alakú virágok miatt rendkívül változatos csőrű kolibrikkel találkozhatunk. Csőrük vékony, igen hegyes, egyenes vagy gyengén hol lefelé, hol felfelé hajló. A csőr néha sokkal hosszabb a fejnél,  némely fajé majdnem akkora, mint a törzs.

A kolibrik szívritmusa még nyugalomban is elérheti a 600 dobbanást percenként, de ez repülés közben megduplázódhat.

Mindezen csodák után még elmentünk canopy-zni is, ami jóformán egy drótkötélpályán való csúszkálást jelent. Be vagy rögzítve duplán és kapsz munkáskesztyűt, ezzel kell fékezni magad ha közelít a fa. Kaptunk szuper képzést a kedves fiatal srácoktól és segítséget is az első csúszásnál. Aztán már mindenki profi volt. Több, mint 10 pályán mentünk, különböző hosszúságúakon, alattunk az erdő, felettünk az ég. Csodás élmény és kikapcsolódás volt.

A végére kicsit befelhősödött az idő és cseperegni is kezdett. Na ekkor értünk a tarzan hintához, ami opcionàlisan választható, és már nagyon vártam. Csak mikor mentünk felfele, kiderült, hogy "kicsit" magasabb a vártnál. Mindenki kicsit össze is szorította a fogát, én pedig egyenesen be lettem taszítva a mélybe, mert hezitáltam. :) Egyébként az ilyen alkalmaknál javaslom, hogy tartsatok egy embert aki "segít", ha meggondolnátok magatokat. Mert legyünk őszinték... Úgyis akarjátok ! ;) Az utolsó csúszást lehetettt Superman pózban (arccal előre, hason fekve), vagy ülve végezni. Ez volt a leghosszabb csúszás és itt már rendesen esett is. Na itt kettesével csúsztunk, össze is raktak Endrével a túravezetőnkkel. Konkrétan én ültem elöl, neki meg át kellett kulcsolnia a lábát (és immáron sáros cipellőjét) a karomon oldalról). Így csúsztunk az esőben, felhők közt, a varázslatosan zöld erdő fölött.

Már Peru óta nagyon vártam a következő kalandtúrát, - főleg mivel mindenki akivel megismerkedtem Limában és említettem neki Costa Ricát - csillogó szemmel mondta, hogy az milyen szép és fantasztikus hely, gyönyörű élővilággal és elképesztő partokkal.

Jóformán semmit nem tudtam az országról, mert szeretem saját tapasztalataim alapján leszűrni a következtetéseket, nem mások véleménye által. Egy dolgot tudtam, hogy drága móka lesz itt időt tölteni.
Ez igaznak is bizonyult, már a reptéren kezdődött a lehúzás a maradék perui soljaim váltásakor. Costában két pénznem használatos, az amerikai dollár (többnyire egyébként minden ebben van feltüntetve), és a saját pénzük, a Colón. 1000 Ft kb. 2000 colónnak felel meg, így egész jól lehetett számolni vele. A baj csak az, hogy a perui 20 Sol-os ebédek után egy Costa Ricai 5-10ezer colónos kaja nem hangzik túl jól.

Első napunk egy csodálatos köderdő meglátogatásával telt. Itt még igen jól jöttek a perui meleg túra ruháim, mert az idő esős és hűvös volt, a látvány viszont káprázatos.
Egy vulkán kráterét indultunk megnézni, de sajnos az egész hegy hatalmas felhőben állt, így csupán az orrunk elé láttunk, és nem a messzeségbe. Ez azért nem volt hatalmas probléma, mert a szemünk elé táruló mélyzöld színvilágú, óriásposztereknek megfelelő látványt nyújtó erdő egyszerűen mesebeli volt. Mikor egyik kilátópontról a másikig mentünk azt úgy kell elképzelni, mintha Tim Burton egyik szürreális erdei filmjelenetében sétálnánk.

A színek megmagyarázhatatlanul zöldek, élénk sárgák, pirosas narancsok, lilák voltak, de minden úgy, mintha az eredeti árnyalatok szaturációját még egy kicsit felcsavarnánk.
Formailag pedig indák rengetege, kusza fatörzsek sokasága, méteres húsos levelek, vízcseppes pókhálók, kellemesen mászható lépcsőfokok.

Egy mókus szalad át előttünk, de nem kell sietni a fotózással, mert még pózol is nekünk a kis állatka. Ormányos medve os kidugja a fejét az erdőből, de ő megijed és visszabújik.

Sajnos a vulkánból és mellette lévő tóból ennyit sikerült látnunk.

Amúgy így nézett volna ki: (kép: Natgeo)

Azért nem voltunk csalódottak...

1. szabály, ha kitör a vulkán: nyugodjál meg :)

Visszfelé Jurassic Park élmény :)

Ezen pedig nagyon nevettünk. És nem tudjuk hogycsinálták. Az utas és a vezető között egy hatalmas doboz van :))

Ilyen Costa Rica... lépten nyomon lélegzetelállító látvány.

Haverunk is lett.

Folyt.köv. kolibrikkel és további elképesztő zöldekkel.

A Peruhoz tartozó csendes-óceáni Ballestas-szigetek felszínét milliónyi tengeri madár guanója borítja. A „mini Galapagos-ként” számon tartott szigetvilág a madarak és fókák sokaságának élőhelye. A guanó begyűjtésében Peru világelső volt a múlt század első felében. A magas foszfor- és nitrogéntartalmú madár- ürüléket műtrágyaként alkalmazzák.

A Ballestas-szigetek közelében óriási bűz fogadja az utazókat, ami nem csoda, hiszen több ezer madár évszázadok óta teszi itt a dolgát. Hosszú évtizedeken át intenzíven folyt a guanó kitermelése, de csak most jutottak el odáig, hogy visszafogják a termelést. A guanó mostmár nemzeti kincs, külföldre nem adható el. Ára az aranyéval vetekszik. A százféle színes és hangos madár közt felfedezhetünk kondor- de dögkeselyűket is. A szigetek aljában levő sziklákon száznál több fóka napozgat, de pingvinek is szép számmal vannak jelen.

Ja és a lényeg... NEM volt hideg és a szél se fújt :)))

Arequipa, a fehér város egy elképesztően hangulatos hely. Csodálatos hegyek, vulkánok (El Misty) ölelik körül. A hegyek köveiből épített épületek ragyogása miatt kapta a fenti becenevet. A kék-vörös Santa Catalina kolostor pedig a legszebb középkori épület az országban. A várostól nem messze található a világ egyik legmélyebb kanyonja, a Colca-kanyon, ahol hatalmas kondorkeselyűk röptében gyönyörködhetünk. A Colca-kanyonról már írtam korábban, most jöjjön Arequipa és a benne található csodák.

Elsőként összetéveszthetetlenül mindenképp belefutunk a Plaza de Armas-ba, ami a helyi főtér. Csodálatosan szép nagy parkkal rendelkezik, szökőkúttal a közepén, teraszos épületekkel és a katedrálissal körül ölelve.

Innen nem messze található a Santa Catalina, ami egészen addig nem is érdekelt komolyabban, amíg utána nem olvastam. 1579-ben épült és több, mint 20.000 négyzetméter, tulajdonképp egy városka a városban. Karakteressége élénk kék és vörös színű falaiban rejlik.

A kolostor alapítója a gazdag özvegy, Maria de Guzman volt. Annak idején szokás volt, hogy minden család második gyermekét (legyen az fiú vagy lány) az egyház szolgálatába szentelték. E kolostor azonban csak felső osztálybeli spanyol családoktól fogadott lánygyermekeket. Nem kevesebbet, mint 100 aranyat kellett fizetni évente, ami ma 150.000 amerikai dollárnak felel meg (ez durván 44millió forint). A gazdag lányok 25 személyes tárgyat és a komplett cselédséget hozhatták magukkal. Esténként zenés-táncos mulatságokat tartottak. Azt hiszem mostmár mindenki látja, hogy a Santa Catalina nem egy átlagos, hanem inkàbb egy buli zárda volt.

Keringenek történetek terhes apácákról, illetve arról, hogy találtak falba rejtett csecsemő csontvázat is, ami elég ijesztően hangzik. A nagy szabadelvűségnek és a könnyelmű apácalétnek végül 1871-ben IX. Pius pápa vetett véget és reformálta meg a rendszert azután, hogy Josefa Cadena nővér egy levélben beszámolt neki a zárdai falain belül történő eseményekről.

Fénykorában a zárdát 450 ember (apácák és szolgáik) lakta, de még ma is él itt nagyjából 20 nővér, természetesen a túristák arra a részre nem mehetnek.

Sajnos a Peruban rendszeres földrengések a kolostort sem kímélték, sokszor kellett helyrehozni, újjáépíteni a házakat. Nagyban segíti a fejlesztéseket (elektromosság, vízhálózat) és helyreállításokat az a tény, hogy a zárdát megnyitották a nagyközönség felé.

Elképesztő csodás virágillat uralja a kolostor minden részét.

Ez helyi vezető mesél a túristáknak. Divatosan minden hölgy kékben pompázik.

A házikók jelentős része óriási kemencés konyhával rendelkezik, ahol igen nagy lakomákra lehetett előkészülni.

A reszelő elődje? 

Nem volt rossz dolguk. Szökőkútjuk is akadt a kis városban Az ott jobbra pedig (az ajtó mögött) a fürdő, ahova nem mentek sűrűn, ugyanis évente csupán kétszer fürödtek.

Itt pedig mostak.

Ezt a zongorát Muzio Clementi, a zongora atyja készítette, 4.000 frankot fizettek érte a nővérek.

Madártávlatból.

A sósivatag után La Pazba vezet utunk, ami leginkáb egy elképesztő terepviszonyokra épült hatalmas romkocsmahalmaz. Az izgalmas ebben a városban a benne élők pezsgése és kisugárzása. Az eloszlás is egészen mókás, vannak például hosszú utcák, ahol semmi más nincs csak fodrászat, de lépten-nyomon. A leghosszabb ilyen utca talán az autószerelő utca volt. Nem hittem el, de minden műhelyben állt legalább egy autó és az út kb. az Üllői út hosszúságának felelt meg. Ha enni akartál és pechedre a város aljában laktál, akkor hegyet kellett másznod, mert a kaja sor fenn volt a város egyik magas pontján. A ruhaárusok megint egy másik utca volt és a friss vágott virág is külön részen helyezkedett el.

Innen, La Pazból indult a buszunk a 5400 méter magasan fekvő Chakaltaya hegyre. Bea már felkészített minket előző nap, hogy a magassági betegségség nem fog elkerülni minket. Volt nálunk kokacukor és fájdalomcsillapító ez esetekre. 7-ből 5-en indultunk a csúcsra, de Péter is kiesett mert az alaptáborban rosszul lett. Így alakult, hogy csak a kemény csajok indultak csúcshódításra. Az idő nem volt túl barátságos, volt hóesés is egy darabon. A nap ki-kisütött, de nem volt meggyőző. 6réteggel készültem a mínusz fokokra, ami a sivatag után nagyon abszurdnak tűnt, de nem bántam meg, hogy beöltöztem.

Mikor felért a buszunk a célhoz, fagyoskodó néni bámult az amúgy elképesztő szép tájra. Elindultunk hát 4-en gyalog. A hegy felszíne színes sziklákból áll, melyek élesek és csúszosak. Az út meredek, lassan haladunk. A magasságot nem érzem terhelőnek, mélyeket szippantok a friss hegyi levegőből, hogy emlékezzek rá később a szmogos La Pazi levegőben.

Az első kilátónál konstatálom a tavak változatosságát. Van odalent szürke, vörös és zöld tó is. A távolban hatalmas nyolcezres havas hegyek kelletik magukat. A hegyen már csak mi vagyunk. Imádom ezt. Teljesen más, mint tolongani a Machupicchun. Béke van és csend. La Paz zajos utcái után ez a pár óra csend ajándék.

Tovább. Szűkül az út, több a hó, merdekebb a terep. Látjuk már a célt. Teljesen más ilyen magasságban túrázni, mint kétezer méteren. Nem tudnék választani, de az biztos, hogy az üres hegy önmagában fantasztikusan vonzó. A csúcsra érve, szokásos Rocky mozdulatok, Ödön - a dínó - fotók, és szétnézve a csodálat következik.

Lefele menet a hegyre vissza tekintve egy már ismerős, mégis új érzés kerít hatalmába... ezt is megmásztuk.

La Pazba (ami egyébként békét jelent) visszaérve még nincs vége a napi túrának, ugyanis célba vesszük a Holdvölgyet - Valle de la Luna. Ez a furcsa természeti képzödmény sajnos fogy az idő múlásával, mert a szél és a víz folyamatosan alakítja, így lehet egyszer el fog tűnni teljesen. A buszból kiszállva ismét lekerülnek a rétegek, újra 6 helyett 1 réteg fedi testünket. Közelebbről megnézve olyan cseppkőszerűek ezek a képződmények. Fantasztikus, hogy egy órája még a hó ropogott lábunk alatt, most meg sivatagi a táj körülöttünk.

Jeep túránk utolsó napján végre elérünk a várva várt sósivatagba. A szokásos hosszú zötykölődés következik, amihez lassan kezdünk hozzászokni.

Egyszercsak tükörsima érzés következik, ami olyan testünknek, mint egy finom balzsam. A sofőr előremutat: Sal (=só).

A Salar de Uyuni a világ legnagyobb kiterjedésű és egyben legmagasabban fekvő felszíni sómezeje. Sós mocsárként illetve sós sivatagként is meghatározható, mivel általában száraz, viszont időszakosan néhány cm-es vízréteg borítja. Bolíviában, az ország délnyugati részén, az Andok hegyvonulatai közötti medencében fekszik 10 582 km² (majdnem 18 Balatonnyi) területen, 3656 m-es tengerszint feletti magasságon.

Megállunk, kiszállunk és jöhet a mókázás. A sósivatag nagy előnye, hogy végtelensége miatt nem lehet érezni a távolságokat, nincs viszonyítási pont. Ezért készülhettek ezek a képek is. 

Most épp száraz évszak van, így érdekes geometriai formák rajzolódnak ki sóból a lábunk alatt. Gondoltam itt is bevetem a kézenállós figurát, hát utána fájlaltam is a tenyereimet rendesen, ugyanis elképesztően kemény a talaj. Esős évszakban a sivatag úgy néz ki, hogy pár centis víz áll a talajon, a dzsipek ebben gázolnak, az emberek pedig fantasztikusan tükröződnek. Olyan lehet ez, mintha egy végtelen tükörlapon állnának.
A napsugárzás brutális. Nem elég, hogy sivatagban vagyunk, de a hófehér sótalaj még vissza is veri a nap sugarait. Jó vastagon kenjük is magunkat 50 faktorral, majd egy óra fotózgatás és indulunk tovább.

Jó tudni: A terület időjárása igen száraz és nagyon szeles. A nappali hőmérséklet a 40 °C-ot is elérheti, a talaj hőmérséklete pedig a 60 °C-ot; ugyanakkor éjszaka −10 °C is lehet.

A talajt 11 rétegben és néhol 120 m vastagságban só borítja, ezen kívül gipsz fordul még elő. Az Uyuniban mintegy 64 milliárd tonna só halmozódott fel, amiből évente 25 ezer tonnát bányásznak ki. Ez a terület rejti a világ egyik legnagyobb lítiumkészletét.

Már messziről délibáb szerűen egy hegy kezd kirajzolódni, és mikor közelebb érünk értetlenkedve állunk e mini világ előtt. Egy hegy a sivatagban... Oké, megvesszük a szokásos belépőket, és indulunk hegyet mászni. A végtelen kaktuszok világa ez. Hatalmas és izgalmas formájú százéves élőlények ezek gigantikus tüskékkel.

Bandukolunk felfele, hogy a csúcson lélegzetelállító látvány táruljon elénk. Körben sivatag, mi pedig lelátunk az egész mesebeli tájra. Egészen furcsa érzések kerítik hatalmába az embert, amikor ilyen szokatlan helyeken feleszmél. Mikor tudatosul mennyire keveset látott még, milyen apró a természet erejéhez képest, mennyire nem ismer más kultúrákat... Picit olyan, mintha kinyitnának egy ajtót a világra, mint Jim Carrey a Truman show c. filmben.

Lámakaktusz :)

A földtörténeti pleisztocén korban ezen a területen a gigantikus méretű Ballivián-tó hullámzott, mely a jelenlegi bolíviai Altiplano teljes területét beborította. Ennek kiszáradása után, mintegy 40 000 évvel ezelőtt jött létre a ma is létező Titicaca-tó és a prehisztorikus Minchin-tó. Utóbbinak további zsugorodása nyomán a területén két ma is létező sóstó, a Poopó-tó és az Uru-uru maradt vissza, valamint két időszakosan vékony vízréteggel borított sómező (sósmocsár, sós sivatag), az Uyuni és a Coipasa.

Megebédelünk ezen a furcsa de csodálatos helyen. Ezúttal a jeep csomagtartójából tálalnak a sofőrök. Az étel még mindig kifogástalan.

Kismadár iszik a csapból, míg lobog a nagy barátjuk, a japánok zászlója.

Mindezek után jöjjön egy kis Dakar! Egy hatalmas sószoborhoz vezet utunk. Itt haladt át a Dakar 2014-ben.

Nórával egy térdgyilkos ugrás :)

És a másik oldal pedig egy vonat, így hát...

Továbbhaladunk Uyuni - a kiindulópont - irányába. Mikor odaérünk, egy vonattemetőhöz vezet tovább utunk, ami a város szélén található és úgy került ide, hogy anno még vonattal szállították a bányákból a nyersanyagokat, aztán egyszercsak kiürültek a bányák. Ezek után már senkinek nem kellettek szegény vonatok, így jópár dekoratív vasdarab megmaradt egymás hegyén-hátán, okozva ezzel a túristáknak érdekes Mad Max szerű látnivalót. Megmásztunk pár mozdonyt, hintáztunk, mókáztunk, majd visszaérve Uyuniba megírtuk a jeep túrát vezetőknek, hogy szuperül éreztük magunkat :) Aki arra jár talán láthatja az iroda falán magyar nyelvű ajánlásunkat.

2. nap nem kelünk korán, mert a flamingók állítólag még fáznak reggel, csak később merészkednek ki a tó szélére. Első megállónk a Laguna Colorada. A vízben élő algák festik ilyen pirosra a tavat, mellesleg a flamingók szintén azért ilyen színűek, mert ezekkel az algàkkal taplálkoznak. Ezt már korábban is tudtam, nagyon szeretem őket így olvastam már róluk. Ez a 60 nm2-es tó sekély 45 cm-es vizével a fő táplálkozó helye az andoki flamingóknak.

Reggel sajnos tényleg nem csak a flamik fáztak hanem mi is. Folytatódott az esti fagyos szél.

Flamingót csak messziről láttunk, mert a tó széle még fagyott, jeges volt. Találtunk viszont dekoratív láma (?) csontvázat.

Megnéztünk még több tavat is, de itt sem jártunk sikerrel, nem kerültünk közelebb a flamikhoz. Ez azért is érintett érzékenyen, mert egész éjszaka őket üldöztem álmomban. Hát valóra válni látszott az álom.

A sokadik tónál ebédidőben végre megcáfolódni látszott az álmom. Ez a Laguna Hedionda. Szinte túristaként özönlenek ide a flamik és itt már nem is szégyenlősek különösebben. Láttunk vicces táblákat is :) 

... Szóval készült pár jó kép a kis botlábúakról. Azt hiszem itt fotóztam a legtöbbet.

A rózsaszín flamingók után megnéztük a Stone Tree-t, azaz a kőfát. Ez a hatalmas vulkáni erdetű kövekből álló fa forma a szél eróziójának hatására alakult ki, több mint 100 év alatt.

Mindezek után még megnéztünk egy aktív vulkánt, az Uturuncu-t, ami dél-Bolívia legmagasabb hegye a maga 6008 méterével, illetve a környék legmagasabb vulkánja is. Ott füstölög a képen.

Nóra és Péter :)

Ma nem rohantunk, így már délután megérkezünk a sóhotelbe, ahol a falak, asztalok, székek, ágyak, a padló... minden sóból van. Ismét szuperjót eszünk, majd békésen elszenderedünk a kis sóbarlangunkban. Többeken látszott reggel a sóbarlangos alvás jótékony hatása, szóval ajánlom a sótéglával való építkezést :) 

Csodás naplemente a sóhotelnél.

3. nap felkerekedünk, hogy végre megnézzük és mókázzunk egyet az Uyuni Sósivatagban... ;)

Ez a poszt most inkább lesz fotóblog szerű, mint sztorizós, mert annyira beszédes és csodálatos a látvány, hogy szinte nincs is szükség szavakra.

Bolíviából indul a túra, Uyuni városból. 12 órás buszút után reggelre érkezünk ide. Reggeli után gyorsan szerzünk Nórával egy új útitársat, Ödönt, a dínót :)

Uyuniban van vonattemető, valószínűleg emiatt van itt ez a szobor, de erről bővebben majd a 3. napon ;)

Úton Ödönnel.

Eleinte aszfaltúton, majd terepen zötykölődve folytatjuk utunkat. Sietünk, mert visszafele tesszük meg a 3 napos utat, hogy ne kelljen mások dzsippjének porát lélegeznünk. Emiatt első nap el kell érnünk a legtávolabbi pontra, ami a Laguna Verde (zöld tó).

Első megállónk ebéd után a Salar de Chalviri, Thermas de Polques, ami egy termálfürdő... A sivatag közepén. Oké, azonnal keressük elő a fürdőruhàkat. A helyi munkások tudják hol kell hűsölni, ugyanis mind a szép lányokat várják a tó körül. Persze nagy serényen - látványosan - dolgozni kezdenek mikor megérkezünk :))

Behuppanunk gyorsan a 35 fok körüli vízbe, közben kint 15-20 fokos a levegő erős széllel. Fantasztikus élmény ez, fürdeni egy vulkáni eredetű tóban, mely a talajból tör elő, hogy kényeztessen minket (most 3 napig úgysem lesz más fürdés opciónk, hisz menedékházakban fogunk szállást kapni, ahol jó esetben is csak hideg víz van).

Kb. 40 perc elteltével folytatnunk kell utunkat, hisz sietünk a tóhoz, hogy még láthassunk naplemente előtt. Végtelen zötykölődés következik. Aki a dakar rallyra akar jelentkezni (Andris) :) annak előtte javaslok egy ilyen 3 napos folytonos rázkódást, átgondolja az ember, hogy ez milyen kemény is. 

Megérkezünk! A meleg autóból kiszállva csontig hatoló esti szél markol kesztyűimet elvesztett, csupasz kézfejembe. Nem túlzok, fájdalmas a sivatagi hideg naplementét követően. Gyors fotók következnek. Sajnos az amúgy gyönyörű zöld tó az erős ellenfény miatt némileg rejtve marad előttünk.

Sietünk tovább a gejzírekhez. Hatalmas távok, durva sivatagi "utak", de a toyota jeep rendíthetetlen, a sofőrünk pedig vérprofi. Ha ez létezhet, itt méghidegebb van, mint a tónàl!

A szállásra érve a sofőröktől - merthogy ők főznek ránk 3 napig - fantasztikus meleg ételt és egy üveg bort kapunk. Ismét minden mozdítható ruhát magunkra veszünk és hálózsákjaink szoros ölelésében korán nyugovóra térünk. Reggel indulunk tovább a flamingók földjére.

Mint már korábban írtam, Taquile sziget jellegzetességére már a hajón felhívják a figyelmünket. Minden férfi ugyanis maga köti itt a sapkáját, melynek jelentése van: a piros sapka a házas emberek fejdísze, a színes, de nagyrészt fehér pedig a szingliké. Az egész apró kisfiúknak is van már fehér sapija, de valószínűleg ezt még nem ők kötik. :)

Van egy általános meleg "hivatali" sapkájuk is, ami nagyon színes és mintás, tényleg gyögyörű és legalább két hónap elkészíteni.

Egyébként ők is nyomják a szelfiket, nem csak mi ! :)

A férfiak és a nők egyaránt képesek minden szabadidejükben kötni. A hajónk tetején is volt egy ilyen bácsi. A nők nem hordanak sapkát. Nekik egy szinte bokáig érő fekete lepelt kell hordani a fejükön, melynek színes bojtok vannak a végein. A hajadon nők elképesztő színesen öltöznek. Rikító szoknyák és felsők. A már házas nők is így tesznek, de nyílvános megjelenésnél a színes-réteges öltözetükre rávesznek plusz egy fekete réteget is.

A kislányok minden nap olyanok, mintha ünneplőbe járnának. Gondosan megtervezett ruhák ezek. Látjuk reggel, ahogy ezek a szorgos növendékek apró színes tüneményként hullámzanak a taquilei dimbes-dombos vidék egyetlen utcáján az iskola felé. Papagáj színű szoknyák, hófehér pulcsik apró fehér csillogó kövekkel, díszes és vastag hajgumik, melyek összefogják a vastag koromfekete hajzuhatagokat. Minden nő, legyen kicsi vagy nagy, bőrszínű "leggings"-t visel, mely megvédi a lábukat a viszonylag kemény naplemente utáni hideg időtől. Ez az állítás ugyan megcáfolni látszódik, mikor tekintetünk lábfejükhöz érkezik. Kivétel nélkül minden nő nyitott szandálban sétál télen-nyáron. Valószínűleg komoly rinocérosz bőrt növesztettek az évek során, ha nem fáznak így.

Mindenki kivétel nélkül mosolyog és köszön ezen a mesebeli szigeten. Nem véletlen, hisz mi vagyunk az egyetlenek, akik itt aszanak ma este. Inez felvezet minket a házhoz, ahova apró és lassú léptekkel követjük őt. Nem mintha nem lehetne megpróbálni szaladni, de figyelünk a tapasztaltra. Nincs vízszint, csak fel vagy le. A szinte vadonat új "macskaköves" út, mely nagy büszkeségük, 2001-2004-ig épült. Ezen könnyebb a séta, mint előtte lehetett. Határozott szintkülönbségeket kell elképzelni, hisz az egész sziget jóformán egy hegy.

Kisvártatva felérünk az amúgy frissen már a booking.com-ra felpakolt házhoz. Mindenfelé tehenek, birkák legelnek, egy cica szalad át előttünk, újabb mesebeli kis falu. Ez tényleg a béke szigete. Nem igazán történik semmi, teljes a kikapcsolódás. Nincs villanyáram, csak a támogatásokból készült napelemek dolgoznak, este így lehetőség van minden szobában ledvilágításra is. Azonban nem annyira akar fenn maradni senki sötétedés után a kutyahidegben. Minden kisgyerek este fél8-kor nyugovóra tér leckeírás és mosogatás után. Az itteni két kislány nagyon boldog, hogy a falu kb. 3 túristákat fogadó helye közül ők az egyik, mert azóta van melegvíz is, így a fürdés sokkal boldogságosabb lehet. Mi persze - miután megnéztük (és felvásároltuk) a család női tagjai által felsorakoztatott pulcsikat, sálakat, coca levél tartó szütyőket, karkötőket - fagyoskodva elbújunk odúinkba, de csak míg a fiatalabb hiperaktív kislány táncra és énekre nem csábít minket.

Tanít kecsuául, énekel nekünk angyali hangon templomi dalokat, kezet összecsapó, lábbal dobbantó és pörgő körtáncra invitál. Hogy máshogy telhetne egy tökéletes este Taquilén?

Tanítsunk mi is valamit! Tavaszi szél - Freddy Mercury után szabadon - vetem fel. Csodás kiejtéssel és elképesztő memóriával rendelkezik ez a kislány, el is énekeljük párszor a dalt. Megtapsoljuk. Szégyenlős, de boldog. A 4 színű tollat, amit Mária ad neki ajándékba nagy szeretettel fogad, és közli, hogy megy eldugja a testvére elől. :)

Az alvás pedig így zajlott: sapka, kesztyű ès minden mozdítható ruhadarab.

Ilyen kis egyszerű mini közösség ez. 2000 lakos ha van összesen a szigeten és nem akar innen elmenni senki. A párválasztás érdekes lehet, ugyanis a szigeten kívüli nővel férfi például csak akkor házasodhat, ha az illető ismeri a taquilei kötésmintát. Valljuk be ez elég kizáró ok. :)

Másnap meghódítjuk a négyezres csúcsot. A kilátás a Titicaca tóra körbe fantasztikus. Ez után megnézzük a főteret, mely egy szövőműhelynek és hozzá tartozó helyi termékeket áruló néniknek és bácsiknak ad helyet. Előző nap megtudtuk, hogy különböző korban megfelelő szinteket kell elérniük a kislányoknak és kisfiúknak egyaránt. Előszőr karkötőt kell tudni csinálni, a legkomolyabb szintet pedig 18 éves korukra kell elérniük. Ekkor már a lányok bonyolult mintájú sálakat, öveket is képesek készíteni. 25-30 éves koruk közt házasodnak általában.

Snickers ajtófélfa? :P

A házhoz visszatérve még megebédelünk a finom quinoa levesből, majd Inezzel az élen útra kelünk a kikötőbe. Végtelen meredek utak következnek, majd a búcsúpuszi vendéglátónknak. 3 órás hajó utunk visszavezet Puno-ba.