Irány Guatemala!

Nagy reményeket fűzve indultam neki 7. országomnak, ugyanis mióta utazom folyamatosan azt hallgatom: "ki ne hagyd Guatemalát", "csodálatos ország", "imádtam", és hasonlóak. Lényeg, hogy bármerre is tartok, ejtsem útba ezt az országot. Gyorsan ugrottam is hát Hondurast és El Salvadort, hogy szemügyre vegyem a csodàt.

Nicaraguából hajnali 2-kor neki is indultam a 13 órás buszútnak, hogy du. 3-ra Antigua-ba érkezzem. Hulla fáradtan kiestünk egy rakás izraelivel a buszból és ezzel a lendülettel be is estünk egy étterembe, hogy végre rendeset együnk.

A hostelem szerencsére csak két sarokra volt. Sok időm nem is akadt agyalni merre menjek, mert a világ legmosolygósabb embere - Edy - kipattant elém, hogy hova megyek. Eltessékelt a hostelig, majd megkérdezte akarok-e spanyolt tanulni. Én azt sem láttam, tudtam, értettem mi történik, de hát persze hogy akarok. Jó akkor 15 perc múlva elmondja a részleteket.

Lecuccoltam aztán egy óra múlva már el volt rendezve a sorsom.
Befizettem 8 nap tanulást, ami napi 5 órát tett ki reggel 8-tól du. 1-ig.
Aztán rájöttem ez érdekes lesz, lévén nem vagyok egy korán kelő típus. Másnap át is kötöztem a helyi csalàdhoz, ahol zajlanak az órák. A néni, aki napi 3x főzött ránk nagyon kedves és figyelmes volt. Az kaja majdnem mindig vega volt mert a hús drága és amúgy is ajánlott elkerülni a piacon a nem hűtött húsrészleget. Nem illatos...
Szóval jókat ettem, mindig volt bab meg rizs meg gyümölcs és teaaa és változatos volt nagyon.

Ezek után megismertem Manuelt a tanáromat, akit ezennel kinevezek az év legjobbfej tanárának. 28 éves és egy csoda. Rengeteget nevettünk, baromi türelmes volt és csak úgy simán szuperjól szórakoztunk miközben rengeteget tanultunk. Voltunk együtt piacon, elmondta mi micsoda, gyakoroltuk a számomra új gyümölcsök neveit, voltunk könyvtárban, ami inkább egy szuperhangulatos belső kis park mint egy hagyományos könyvtár. Megmásztuk a közeli kis hegyet, mindeközben mesélt a városról, nekem meg egyre fejlődött a spanyolom. Így ment ez 8 napig, majd sajnos el kellett búcsúznom Antiguától, Edytől és Manueltől is. Nagyon hozzámnőtt ez a 3 "dolog" 8 nap alatt, de mit tesz isten, megjött öreg cimborám Nóra, akivel megjártunk már 5 országot, így tovább kellett állnunk. A kisasszony kijelentette azt, amitől féltem rendesen... Másszunk hegyet. Óooooooké. Így alakult, hogy megint Edyre akadtunk, hisz ő a helyi mindentudó, le is foglaltunk egy shuttle buszt másnap reggelre. A túra nem egy egyszerű mászás... De nem ám. Vulkánon alvós két napos.
Én addigra már függőágyra lustulva ráztam a fejem, hogy ez nem lesz jó, de aztán csak elindultunk másnap reggel az Acatenango Vulkánra, bízva abban, hogy a Peru-Bolívia túrára és a mindennapi mászásokra még kicsit emlékszik a testünk.

Nem voltunk boldogok, mikor kiszállva a buszból letépte a fejünket a szél, ezzel egyidőben pedig kezünkbe nyomtak egy szatyor kaját, matracot, hálózsákot, sátrat. Aham, nekünk kell mindent felvinni. A túravezetőnk csendes de szimpi. Fiatal helyi srác, aki heti 3x teszi meg ezt a túrát. Kis kölkök szaladnak elénk filctollal rajzolt díszes, simára faragott túrabotokkal, hogy 5 Quetzal (=180 Ft)... Ide vele!
Nekiindulunk.

Azt hiszem kb az 5. percben rájöttünk, hogy ez gyilkos túra lesz. A talaj olyan futóhomok jellegű volt, hogy nem elég hogy a cipőd fele elsüllyedt, de vissza is csúsztad az egész lépés felét. Tehát az energiád fele azonnal elveszett minden lépésnél. De hát ugye ami nem öl meg az erősít, nyomjuk.

Vègre egy kis pihi ès napozás. Persze a kutyák, akik végig követtek minket, a kajámra pályáztak.

Szinte végig a vezető nyomában voltam elsőként. Egészen a mászás 3/4-ig úgy gondoltam ez piskóta a Machu Picchu-hoz képest. Aztán az 5-6. óra már olyan volt, hogy megérkezhetnénk már. Kezdett sötétedni és a naplementét már az alaptáborból akartuk nézni, úgyhogy rá kellett kapcsolni. Átkanyarodva a hegy másik oldalára végre megpillantottuk a Fuego Vulkánt, ami állítólag mindig kitör, ezért is ilyen népszerű ez a túra minden nehézsége ellenére. Tulajdonképp ahogy megpillantottuk, meg is mutatta nekünk hatalmas robajjal és iszonyatos füsttel, hogy mi is az a show amit ma kapni fogunk.

Nóra 1-2 hónappal ezelőtt ezt kívánta, én már pixellávákat rajzoltatok mindenkivel, de ezt nem gondolta egyikünk sem. Ugyanis ez valami mesebeli. Amikor 6 óra mászás, izzadás, kemény testi és szellemi munka után megkapod az èlményt. Felejthetetlen! Végre felérünk, felverjük a sátrakat, magunkra veszünk minden létező ruhánkat és bekuporodunk a tűz köré.

Na itt jön a csoda! Lement a nap, egyre sötétebb van, egyre jobban látszanak a kitörések és láva. Nem viccelek, nagyjából minden 2-5. percben csak annyit lehet hallani "WOOOOOW, OH MY GOD, JEEEESUS". Fantasztikus természetes tüzijáték, leírhatatlan élmény. Megkérdeztem a többieket ez normális-e. Azt mondták nem, és nagyon szerencsések vagyunk, ugyanis ennyi kitörés nem szokott lenni. A plusz ajándék, hogy egy darab felhő sem volt az égen. Majd 4000 méterről a totális fekete ég felé fordítva a fejed, hihetetlen látvány tárul eléd. Nincs fényszennyezettség, belógó kábelek, fák... Semmi csak te és az anyatermészet. Soha életemben nem láttam ennyi csillagot!!! Még a legapróbbaknak is határozott fényük volt. Elmondhatatlanul szép.

Így ültünk a tűz körül kb este 10-ig, míg mindenki be nem mászott a sátrába. Vezetőnk közölte, hogy hajnali 4:30-kor ébresztő... A Fuego vulkán természetesen nem csillapodott, még fülldugón keresztül is tökéletesen hallottam a kitöréseit. Nem véletlen, kb 1 km-re lehettünk tőle és a tüzijátékaitól. A fagyos éjszaka áthatolt a 2 polárpulcsimon, tollkabátomon, téli hálózsákomon is. Alig aludtam vagy 2 órát magzatpózban.

A reggel nem viccelt, a napfelkeltéhez ugyanis fel kell mászni jelenlegi alaptáborunkból a csúcsra, mely kb 2 órát vesz igénybe. Szerintem az otthoni tél elbújhat e mögött a 4:30-as kelés és a vele járó fagyos idő és hangulat mögött.
Ha lehetséges a talaj még csúszósabb, még süppedősebb, még kínzóbb, még meredekebb volt. Azt hittem itt lesz végem. 2 óra ezen a terepen, 2 óra alvás után, tök sötétben, fejlámpával? Uh ... motiváció kell. Csak kis lépéseket. Lassan, de biztosan, nem megállva, mint a bolíviaiak. Lassan járj, tovább érsz. Ez be is vált. Lassan világosodott, a terep pedig egyre keményedett. Hova még? Utolsó tartalékok. Utolsó utáni. Fagyos szél kezd fújni, már nincs mi szélárnyékot csináljon.

Percek kérdése és felkel a nap... és ekkor felérünk.
Nem tudom láttam-e valaha ilyen szépet, ilyen csodát. Lábam előtt a világ, szőnyegként elém terül milliónyi felhő, százezer szín ömlik rám az égből, a vulkán mögül felkelő nap sugarai megsimítjàk arcomat, miközben a Hold még vigyorog a Nap felett egyet. Jobbkéz felől kitör még párszor a Fuego, emlékeztet rá, hogy még ő is itt van. Olyan ez az egész, mint egy hatalmas színház. A Világegyetem színháza, amit mi csodálattal bámulunk, nem is tudjuk részt veszünk-e benne, olyan aprók vagyunk, olyan jelentéktelenek, csak bámuljuk. Ők itt lesznek holnap is. Mi csupán rövid ideig, de életre szóló élményt viszünk tovább szívünkben és bármikor visszagondolunk, tudjuk majd, hogy a legkeményebb munka mindig meghozza gyümölcsét.