A sósivatag után La Pazba vezet utunk, ami leginkáb egy elképesztő terepviszonyokra épült hatalmas romkocsmahalmaz. Az izgalmas ebben a városban a benne élők pezsgése és kisugárzása. Az eloszlás is egészen mókás, vannak például hosszú utcák, ahol semmi más nincs csak fodrászat, de lépten-nyomon. A leghosszabb ilyen utca talán az autószerelő utca volt. Nem hittem el, de minden műhelyben állt legalább egy autó és az út kb. az Üllői út hosszúságának felelt meg. Ha enni akartál és pechedre a város aljában laktál, akkor hegyet kellett másznod, mert a kaja sor fenn volt a város egyik magas pontján. A ruhaárusok megint egy másik utca volt és a friss vágott virág is külön részen helyezkedett el.

Innen, La Pazból indult a buszunk a 5400 méter magasan fekvő Chakaltaya hegyre. Bea már felkészített minket előző nap, hogy a magassági betegségség nem fog elkerülni minket. Volt nálunk kokacukor és fájdalomcsillapító ez esetekre. 7-ből 5-en indultunk a csúcsra, de Péter is kiesett mert az alaptáborban rosszul lett. Így alakult, hogy csak a kemény csajok indultak csúcshódításra. Az idő nem volt túl barátságos, volt hóesés is egy darabon. A nap ki-kisütött, de nem volt meggyőző. 6réteggel készültem a mínusz fokokra, ami a sivatag után nagyon abszurdnak tűnt, de nem bántam meg, hogy beöltöztem.

Mikor felért a buszunk a célhoz, fagyoskodó néni bámult az amúgy elképesztő szép tájra. Elindultunk hát 4-en gyalog. A hegy felszíne színes sziklákból áll, melyek élesek és csúszosak. Az út meredek, lassan haladunk. A magasságot nem érzem terhelőnek, mélyeket szippantok a friss hegyi levegőből, hogy emlékezzek rá később a szmogos La Pazi levegőben.

Az első kilátónál konstatálom a tavak változatosságát. Van odalent szürke, vörös és zöld tó is. A távolban hatalmas nyolcezres havas hegyek kelletik magukat. A hegyen már csak mi vagyunk. Imádom ezt. Teljesen más, mint tolongani a Machupicchun. Béke van és csend. La Paz zajos utcái után ez a pár óra csend ajándék.

Tovább. Szűkül az út, több a hó, merdekebb a terep. Látjuk már a célt. Teljesen más ilyen magasságban túrázni, mint kétezer méteren. Nem tudnék választani, de az biztos, hogy az üres hegy önmagában fantasztikusan vonzó. A csúcsra érve, szokásos Rocky mozdulatok, Ödön - a dínó - fotók, és szétnézve a csodálat következik.

Lefele menet a hegyre vissza tekintve egy már ismerős, mégis új érzés kerít hatalmába... ezt is megmásztuk.

La Pazba (ami egyébként békét jelent) visszaérve még nincs vége a napi túrának, ugyanis célba vesszük a Holdvölgyet - Valle de la Luna. Ez a furcsa természeti képzödmény sajnos fogy az idő múlásával, mert a szél és a víz folyamatosan alakítja, így lehet egyszer el fog tűnni teljesen. A buszból kiszállva ismét lekerülnek a rétegek, újra 6 helyett 1 réteg fedi testünket. Közelebbről megnézve olyan cseppkőszerűek ezek a képződmények. Fantasztikus, hogy egy órája még a hó ropogott lábunk alatt, most meg sivatagi a táj körülöttünk.