Október 25. hajnali 5:00 indulás a buszhoz, ami felvisz a Machupicchu túránk kezdetéhez 2430m-re. A sor dermesztően hosszú. Én, aki kifejezetten rossz sorbanálló vagyok hüledezek a látványtól. A nagy ijedtségre elfogyasztom a hotelből kapott kis iskolás hangulatú uzsonnás zacskó tartalmát. A buszok nagyon sűrűn, szinte folyamatosan szedik fel és viszik a hegyre az utasokat. Kedves helyi nénik árulják a kokateát és kávét a zombifejű sorbanállóknak.
Jól indul a reggel. Nem is érzem, hogy még szinte sötét van, mi pedig már túrázni készülünk. Röpke 30 perc alatt elkopik a végtelennek tűnő sor és feljutunk a buszra, ami újabb 30 percet utaztatja álmos testünket szerpentines hajtűkanyarokon fel az "Öreg hegy"-re. Járműkedvelőként meglepetten konstatálom, hogy a busz rugózása tökéletes, mintegy ringatva utazunk a kemény rögös földúton. Nyoma sincs rosszullétnek vagy hányingernek.
Megérkezünk.
Túristák ezrei színes túra ruhákban hömpölyögnek fel a hegyre. Elzöldülök. Remélem nem ez a tumultus lesz végig... A bemelegítésnek szánt lépcsőhalom megmászása és a lihegés elmúlása után elindulunk a Montana csúcs felé. A legtöbb Machu-s híres fotó innen készül. A terep nehéz, a hegy magas, de ezek az összetevők adják a túristák elkopását, így csak az elszántak indulnak neki ennek a hegynek.
Becsekkolunk.
Útlevél, jegy bemutatása következik miután kinyit a hegy, merthogy a belépést egy két órás időintervallumon belül kell végrehajtani. 7-kor nyit a hegy, kinyílnak a kapuk. Ellenőriznek, aláírás, mikor jöttél, mi a nemed, kapsz egy számot, mikor jöttél be.
Elindulunk.
Hatalmas sziklák és kövek váltják egymást lépcsőnek álcázva magukat. Magasak és szabálytalanok. Még szerencse, hogy hoztam térdpántot mert mielőtt kijöttem Peruba, egy sikeres motoros majdnem balesetből kifolyólag meghúztam a térdszalagjaim. A pánt nélkül bajban lennék.
5-en indulunk a csapatból a 650m-es szintkülönbség meghódítására. Felfele menet a tüdőnk kezdi érezni, hogy nem perui terepen nevelkedtünk. Próbálom nyugodtan venni a levegőt, de elakad a lélegzetem is mikor megpillantom az első kilátó pontnál a szemem elé táruló látványt. Csoda, ez egy csoda. Minden irányból zöldellő hegyek vesznek körbe.
Tovább. Küzdelem ez a lépcsőkkel, önmagunkkal, a természet viszont gyakran kárpótol a kilátással, bíztat - Menj tovább! Néhány embert leelőzünk, néhányan minket előznek. Van itt a 3 éves kisgyerektől a 65 éveseken át mindenféle túrázni vágyó.Panorámák és szelfik. Ezt meg kell örökíteni. Pont jó egy szusszanásig megállni.
Félúton már rendesen izzadunk, de a lábunk már belejött a lépcsőzésbe. Haladunk. Már van aki visszafele jön. A cél előtt még mindig meredek, sőt egyre merdekebb a terep. Keskeny lépcsők, az egyik leejt a másik dől, némelyik kicsi a többi nagy. Fenséges növényvilág, káprázatos látvány. Megéri!
Fizikai határainkon egyensúlyozva megkérdezünk egy szembejövöt - Még mennyi van hátra? - 5 perc. Elmosolyodunk, erőre kapunk. Ez már a célegyenes. A lábát szedő valószínűleg helyi figura 5 perce elteltével újra kérdeztük. Egy kínai túrista pár onnan tíz percet saccolt. Huh, itt már csak rakod a lábaidat, egyiket a másik után, közben magadba szívod a látványt és nem hiszed el, hogy ez még überelhető!
Kicsit leszakadva a csoporttól érkezem meg a csúcsra... végre. Rocky féle örömugrást produkálok, majd lepacsizok a csapat 2 másik megérkező tagjával. Megcsináltuk. következik a megérdemelt uzsonna, 9 óra van, és mi már 3061 méteren élvezzük a gasztro csodát, amit az előző napi kisbolt nyújtott.
Egy órás szelfi móka és kölcsönös fotózás után megindulunk lefelé. Most nem a tüdőnk dolgozik, a térdünk. Na ezt érzem. Meg is kell állnom egy-két szerencsétlen lépés után. Amikor fél méteres lépcsőkön bukdácsolsz fél órát, az azért egy félnyomi térddel sok koncentrációt igényel.
Leérünk.
Újabb aláírás. Összegezzük: 1,5 óra fel, 1 óra fent, fél óra le. És Pesten a többség még mindig alszik. Most aztán pihenés jön, a romokat kicsivel később is megnézhetjük. Igyunk egy sört. Jeee... 17 sol (1500 Ft) a 0,33-as de nem számít, végre pihi. Kilátó helyet foglalunk rögtön és tovább csodáljuk a tájat.
Dél van és a nem túl távolban kiszúrok egy brutál esőfelhőt, amiből ömlik a víz. Nem meglepő, hisz Bea - a túravezetőnk - mondta, hogy hozzunk esőkabátot mert délután esni fog. Ez a hegyen nem meglepő dolog, látszik is, mivel mindenki az eső megérkezésével színes Teletubby-vá alakult át. Nembaj, a romokat látni kell! Mire beöltözöm én is manónak, el is áll az eső.
Megindulunk.
Láttunk már romokat az előző napokban, de ez most más. Ez káprázatos. Nem tudom, hogy Apu - a hegy szelleme - okozta ezt a misztikus érzést, vagy a folyamatosan eleredő-elálló eső miatt kialakuló varázslatos látvány amit a feltörő felhők okoztak, vagy az, hogy a túristák kikoptak délutánra (ebben valószínűleg szerepet játszik az eső is), de a lényeg, hogy valami földöntúli érzés fogott el az inka romok közt. Nem láttam, nem éreztem még ilyet. Megnéztünk inka házakat, templomot kondor fejjel, szent követ, teraszokat, ahol gabonát termesztettek és más érdekes dolgokat. Az inkák csodás építészek voltak. Elképesztő módon alakították ki szent helyeiket. A kövekhez, melyekkel építkeztek, nem használtak semmilyen kötőanyagot. Egy-egy követ 2 hónapig csiszoltak, hogy tökéletesen illeszkedjen a mellette lévőhöz. Mérhetetlen türelem és tökéletes tervezés kellett ehhez. A másik a vízvezeték hálózatuk. Nem létező módokon és helyeken voltak hálózataik. A teljes Machupicchu városkában volt vezetékes víz. Csodálatra méltó. A legjobban mégis a kilátás fogott meg. Tudták hová kell tenni a királyi nyaralót. Elképedtem a látványtól. Végtelen energiát adott ez a hely.
Sétánk során találkoztunk természetesen lámákkal is, akik békésen legelésztek ezen a festői helyen 2500 méteren.
A szállásra a buszra egy órás sort kellett kiállni - na ez nagyon fájt hullafáradtan. A busz ugyanolyan ringatva vitt le a hegyről, ahogy felhozott. El is aludtam. A hotelből egy óra regenerálódás után mentünk vacsizni. A sörök, innivalók, ételek (még vegaként is) kifogástalanok. Quinoa levest eszem, mivel tegnap már ettem sütőtöklevest. Mindkettő csodás. Itt a quinoa, a kukorica vagy az alpaca érdemes a megkóstolásra. Ez után vega canellónit ettem ami kifogástalan volt, sok zöldséggel. Mondjuk nem töltött tészta volt, hanem inkább lasagne jelleg, de lényeg, hogy fini volt. A limonádéból gyorsan le is tolt a csapat 4 litert. A szuper vacsi után kb este 9kor arcra is estünk az ágyba, hogy hajnali 5kor folytassuk utunkat vissza Cuscoba.
